| ŐFELSÉGE |
| "Az életharc csapásait csak az állhatja ki, kiben igaz, küzdő szív találtatik" (Euripidész) |
Az előrelátó Márdokeus, a fogságban élő zsidók egyike hallgatagon üldögélt a király kapujában. A büszke Perzsa Birodalom hatalmas fővárosában ez meglehetősen fontos pozíció volt. Itt folytak a birodalom kisebb üzleti ügyei, és itt szolgált Márdokeus alacsonyabb rangú tisztviselőként.
Ő is a zsidó foglyok közé tartozott, akiket az uralkodó perzsák alacsonyabb rangú fajnak tekintettek. Ezenkívül Kis leszármazottja volt, tehát Saul király családjához tartott, ami a vetélytársakat meg nem tűrő birodalomban bármelyik pillanatban veszély forrása lehetett. Ám a hamarosan rászakadó óriási bajáradathoz képest mindez csak apró tűszúrásnak számított. De ő jóra tudta fordítani a rosszat, és így átjuthatott a háborúság ösvényén, még ha be is borult felette az ég.
Úgy látszik, Márdokeus már korán bebizonyította, hogy elvhű, találékony és jó érzékkel megáldott ember. Az évek múlásával a faji megkülönböztetés mind nagyobb céltudatosságra sarkallta. Már régen megtanulta az alapelvet, hogy "beszélj keveset, de dolgozz sokat"! Most az évek során szerzett tapasztalatok szülte óvatossággal ült társai között a palota kapujában. Ez a képessége vált hasznára, amikor a nyugtalanító események láncolata kezdett alakot ölteni.
A történelmi dráma egy hatalmas nemzeti ünnepség sorozattal kezdődik. Ahasvérus trónra lépésétől közel három év telt el, és az egész birodalomban folyó 180 napos ünneplés már éppen a végéhez közeledett. A hatalmas uralkodó méltán volt büszke birodalmára. Különös gonddal figyeltek a katonai tervekre, és annak biztosítására, hogy az óriási birodalom fenségesen ragyogjon. A földön akkor
Perzsia volt a legnagyobb hatalom.
E sziklás magasföld lakói szívében mérhetetlen nemzeti öntudat lakozott, és a mindenek felett való uralom vágya fűtötte őket, amivel páratlanul sokáig képesek is voltak megőrizni hatalmukat azzal a figyelmre méltó ügyességgel és méltányossággal, amely minden bizonnyal Nagy Cirusztól, a Perzsa Birodalom igazi megalapítójától származó örökség volt. Az előttük lévő babiloni, majd az utánuk következő Római Birodalomtól eltérően az általában jótékonynak mondható békeuralom, a "Pax Persiana" szelídnek nevezethető, amelyben a leigázott népek jogokat, és kiváltságokat élveztek, a szatrapák tanácsában tisztességgel illették őket, de méltányosan bánt velük még maga az uralkodó is. Így történhetett, hogy Márdokeus, aki ugyan nem volt perzsa, mégis a kapuban ült a tisztségviselők között.
A nagy birodalom távol eső vidékein fényes győzelmek szereztek dicsőséget a "királyok királya" trónjának. Messze északkeleten a perzsa csapatok biztosították az Oxus folyó völgyét egészen a szigetekkel teleszórt Aral-tóig. A keleti határvonal majdnem elért az India területén húzódó szép Kashmir-völgyig. A perzsa uralom északon egészen a hatalmas Kaukázus ragyogó csúcsáig terjedt. Délnyugaton a vakmerő perzsák egész Egyiptomon át előrenyomultak Kirenaika legvégső határáig. Trákia és Macedónia a görög világ népével együtt nyögte a perzsák uralmát.
Ahasvérusnak, a történelemből a görög háborúk Xerxészeként ismert uralkodónak egy kozmopolita nép, sok-sok faj vált adófizetőjévé. A mai grúzok jóvágású ősei elfoglalták a Kaukázus magasra tornyosuló hegycsúcsai alatt elterülő völgyeket. Az Irán magas, sziklás fennsíkján erőre kapott keménykötésű perzsák képezték a birodalom erejének és lendületének gerincét. A fortélyos egyiptomiak, a hűtlen asszírok, a lendületes, de sok bajt kavaró görögök, a tüzes kurdok és az Istenfélő zsidók is a nagy királynak alávetett soknyelvű néphez tartoztak, de rajtuk kívül is még számtalan alattvalója volt az uralkodónak.
Az éghajlat, a tájak és a természet gyümölcsei éppoly változatosak, mint a lakosság összetétele. A Közép-Ázsia végtelen sivatagaitól a mai Afganisztán magas, zord hegységéig terjedő keleti tartományokban a klíma a tikkasztó melegtől a dermesztő hidegig változott. Az Eufrátesz és a Nílus völgyében a látóhatárt nem takarta el semmi. Kis-Ázsiában alig néhány mérföld választotta el egymástól az alpesi levegőt a Földközi-tenger partvidékének enyhe légáramlataitól. A jól karbantartott perzsa utakon az uralkodókat mindig ellátták a trópusokról és a mérsékelt égövről származó friss gyümölcsökkel, ami valójában egymás közeli szomszédságában termett. Káprázatos birodalom volt ez, így talán mentséget találhat a büszke uralkodó, hogy egy fél évig ünnepeltette a dicsőségét. A királyi lakomákon szónoklatokat tartottak, folyt a bor, mulattak, énekeltek, parádés felvonulásokat rendeztek.
Az ünnepségek a királyi palota kertjében a hét napig tartó lakomával érték el tetőpontjukat. Susán városának minden lakója, kicsinyek és nagyok, szegények és gazdagok, idegenek és őslakosok, mind-mind meghívást kaptak, hogy élvezzék a király vendégszeretetét. Ahasvérus különös gonddal igyekezett utánajárni annak, hogy minden a lehető legjobban folyjon, és összes vendége jól szórakozzék.
Ugyanabban az időben Vásti, az erős akaratú királynő is ünnepséget rendezett udvarhölgyeiére. T. De Witt leírja ezt a jelenetet, amit a következőképpen foglalunk össze: Susán palotáiban állunk. A reggeli nap sugarai lángra gyújtják a csúcsos tető tornyokat. A girlandokkal, füzérekkel körbefont oszlopok büszkén emelkednek; minden a birodalom csodálatos gazdagságát hirdeti. A mennyezetet madarak, vadállatok, hőstettek, diadalmas csatajelentek képei ékesítik. A gazdagon díszített falakra pajzsokat függesztettek. Az ember úgy érzi, hogy a pompát és a ragyogást nem is lehet tovább fokozni.
Az építészet fejlettségének hatalmas emlékműveként emelkedik minden egyes boltív. Feltűnően szépek az ég kékjét, a fű zöldjét és a tenger habjának fehérségét vegyítő hímzett faliszőnyegek. A márványoszlopok között ezüst karikákon falikárpitok függnek. A fák között minden irányban pavilonok - pihenőhelyek bújnak meg pazar heverőkkel felszerelve, amibe a kimerült lábak belesüppedhetnek, míg szűnni nem kezd a fáradtság. Itt folyt csak igazán a dínomdánom, ahol a királyok egy kortyintásra ittak el egész birodalmakat.
Ahasvérusnak már fejébe szállt az ital, amikor így szólt szolgáinak: "Azonnal hozzátok ide Vástit az asszonyok ünnepéről a férfiak közé, hogy megmutassa szépségét!" A szolgálók engedelmeskedve a király parancsának azonnal elindultak. A keleti társadalomban azonban törvény volt, hogy egyetlen asszony sem jelenhet meg fátyol nélkül a nyilvánosság előtt. Ám a királynak, aki követelte, hogy Vásti lefátyolozatlanul álljon a sokaság elé, senki nem merészelt ellentmondani. De Vásti az elveket még Ahasvérus szavánál is drágábbnak, Susán aranyánál is ragyogóbbnak, Perzsia királyságánál is értékesebbnek tartotta, s ez megkövetelte tőle, hogy ne engedjen a király rendeletének. Erkölcsei késztették a visszautasításra.
így válaszolt: "Nem megyek fátyol nélkül a lakomára!" Egyes - valószínűleg téves - feltételezések szerint Vásti azért nem volt hajlandó megjelenni a király vendégei előtt, mert már ő maga is túl sokat ivott. De bármi lett légyen az ok - az eredmény ugyanaz marad. A két kamarás bánatosan tért vissza átadni Vásti üzenetét. A megdöbbenés moraja végigfutott az egész udvaron. Sérelem érte a király büszkeségét, aki addig-addig rágódott az ügyön, míg határtalanná lett haragjában eltökélte: elűzi a trónról a boldogtalan királynőt. Ebben támogatta a hét herceg, akik mint tanácsadók és a birodalom ügyeinek intézésével megbízott vezetők ott ültek mellette. Az esetet olyan botránynak tartották, ami talán az egész országban fellobbantja a nyugtalanság tüzét. Vástinak bűnhődnie kell hát. Nincs más választás.
Megszólalt akkor az egyik udvaronc: "Ha tetszik a királynak, adjon ki egy uralkodói rendeletet, hogy Vásti ne léphessen többé a király elé. A királynői címet pedig ajándékozza felséged valaki másnak, aki érdemesebb rá!" Tetszett a dolog a királynak és hercegeinek, és Ahasvérus valóban Mémukán tanácsa szerint cselekedett.
Eszter 2:1-ben ez áll: "Ezek után, amint megszűnt Ahasvérus király haragja, megemlékezek Vástiról." Ám a tanácsadók - félve attól, hogy netán életük veszélybe kerülne, ha az újból trónra kerülő királynő bosszúállónak bizonyulna -, egyre jobban sürgették tervük végrehajtását: egy új királynő választását. Az események ilyen alakulásában a puszta emberi szerencsénél több játszott szerepet. A szőttesen kezdett kirajzolódni a minta.
George T. Dickinson: Eszter Királyné c. könyve |
 Nagy
nyomorúság |
 Éljen a királyné! |
