Az ima a hívő gyermek könyörgése, a küzdő keresztény kiáltása, a Jézusban elaludni készülő, haldokló szent rekvieme.

 

 

Ha nem mondjuk el neki bánatainkat, örömeinket, sőt a legszemélyesebb titkainkat, hogyan is tudnánk szeretni Őt?

A Gonosz éltető ereje a büszkeség, önmaga megdicsőítése. A keresztény célja az, hogy tisztelje, megdicsőítse Istent.

Reménységet jelent az, hogy Isten megígérte, a dolgok nem maradnak örökre ilyenek.

Ez az a kérés, amit leginkább félreértelmezünk. Első olvasásra úgy tűnik, hogy azt kérjük Istentől, ne kísértsen meg bennünket.

Ha mi nem tudunk egymásnak megbocsátani, Isten sem tud megbocsátani nekünk.

Amikor a mindennapi kenyérért könyörgünk, valójában éppen azt kérjük az Úrtól, hogy gondoskodjon mindennapi életünk alapvető szükségleteiről.

Amikor imádkozunk, mindenekelőtt Isten szent nevére, céljaira, a mennyre kell gondolnunk.

Amint azt imádkozzuk: "Legyen meg a Te akaratod", lehetővé tesszük Istennek, hogy a saját céljai szerint használjon fel bennünket.

A közhiedelemmel ellentétben Isten akarata nem mindig teljesül ezen a Földön.

Két ellenséges ország küzdőterén állunk. Az ellenség elrabolta a világot, mikor Ádám és Éva eljátszotta a jogot Isten ajándéka, a Föld felett.

Amikor megkeresztelkedünk, felvesszük Krisztus nevét, de ha ezután gonoszul élünk, hiába történt az egész.

A Mi Atyánk igen bensőséges közelségre, a "mennyekben" viszont meglehetősen nagy távolságra utal.

Az Isten mint Atya-motivum az egész Biblián végigvonul. Ő minden élet teremtője, gyermekeinek védelmezője.

Az ima rendkívül fontos. Igen, minden eszmélés, ébredés akkor kezdődik, ha térdre ereszkedünk.